Mami

Az életet előrefelé éljük, de visszafelé értjük meg! Sajnos ez igaz. Nagyon sok dolog van, amit gyerekkorunkban természetesnek veszünk, és most mennyire hiányzik. Ilyen például egy jó nagymama, egy Mami.
Nekem volt szerencsém egy jó Mamihoz, aki tulajdonképpen a második Anyukám volt. Sokat voltam vele, mert a szüleim külföldön dolgoztak és én nem akartam velük menni, mert én már 5 évesen is nagyon tudtam, hogy mit akarok, és én itthon akartam maradni. Nyáron inkább nála voltam Lágymányoson, ami maga volt a kánaán. A ház mellett amiben lakott volt egy kisközért és oda minden reggel le lehetett ugrani friss kifliért és párizsiért. És én ugrottam. Akartam volna zacskós kakaót is, mert otthon inkább az volt, de Mami szerint csak nem fogunk kakaót venni, ha az házilag is elkészíthető…
A spájz tele volt az általa eltett befőttekkel, lekvárokkal, de volt egy külön polc ahol frutti és tejkaramella meg savanyúcukor volt, direkt nekünk gyerekeknek. Nálunk otthon a cukor nem volt divat, itt kellett kiéljem minden ez iránti vágyam, és sokszor belopóztam és csentem. Mami persze tudta, de sose szólt rám.  Sokat jártunk játszótérre de kedvencem a meseolvasás volt. Csak Ő volt képes a töretlen lelkesedéssel, egy és ugyanazon mesét egymás után ötször felolvasni és én mindannyiszor tátott szájjal hallgattam. Amire a szüleimnek nem volt idejük, arra Ő szánt. Kincses fiókokat fedeztünk fel, karambolosat játszottunk és soha nem unatkoztunk. Még tollasozni is hajlandó volt velem, egészen addig amíg ki nem fordult a bokája. Aztán már nem tollaslabdáztunk.
Akkor még nem furcsálltam, magától értetődő volt, hogy neki mindenre van energiája. Vasárnaponként az egész családra főzött, igazi húsleveses, rántott húsos menüket, és sütött rendületlen. Tőle maradt fent a családi legendárium számára több „híres” recept, köztük a Mamisüti, ami egy baracklekvárral  töltött vaníliás kifli és amiből szegény sosem tudott eleget csinálni. Anyu is próbálkozik az elkészítéssel, de azt az ízt nem sikerül reprodukálni.
Mami állandóan tüsténkedett, és ha mondtuk neki, hogy „Mami, pihengessél”, akkor nagyon mérgesen tudott nézni.

Pedig bőven ráfért volna a pihenés, mert tényleg egész életében dolgozott. Falusi kislány lévén egyértelmű volt, hogy ha már járni tud, akkor a vödröt is elbírja, lehet etetni, itatni, kukoricát törni. Átélt egy háborút, ráadásul úgy, hogy az Édesapját, aki Őt és a testvéreit védve az orosz katonák elé állt, hogy ne tudjanak felmenni a padlásra, a szeme láttára lőtték agyon…
Ő azonban túlélte a háborút, ’56-ot és sosem vesztette el bizalmát az emberekbe. Mindig jókedvű volt, még akkor is, amikor egy csomót talált a mellében. Nem akart senkit terhelni a problémájával, így mi csak későn –túl későn- értesültünk a bajról. Nem ment kórházba, nem akart operációt és kezelést. Méltósággal akart szembenézni a betegséggel, még ha ez kivitelezhetetlen lett is a végére. Egész életében másokért élt, leginkább a családjáért és az unokákért. Tudom, hogy vannak ilyen nagymamák még, de nekem Ő volt. És azt sajnálom, hogy gyerekként vagy fiatal kamaszként nem kérdeztem Tőle többet, hogy, hogy volt ez az Ő idejében, hogy, hogy lehet megélni egy háborút, hogy mit látott, mit érzett? Ma már szeretnék többet tudni a saját gyökereimről is, de ezeket a válaszokat Ő már magával vitte. Ezért rossz, hogy csak élünk és futnak a napok, és amikor kéne egy válasz, mert megszületett egy kérdés, már nincs aki megadja.
Kicsit álljunk meg és nézzünk körül, és még most kérdezzünk, ha olyan szerencsénk van, hogy van kitől!

Ha tetszett a cikk, kérlek like-olj és oszd meg másokkal is!
Facebookon is megtalálsz Szerencse Csillag néven.

A cikkben szereplő tartalom a szerző tulajdona!