ZELLER

Néha az élettől olyan dolgokat kapunk, amikről elsőre nem is gondolnánk, hogy onnantól az egész életünk megváltozik.

Nem voltam az a fajta kisgyerek aki állandóan egy kutyáért nyaggatja a szüleit, de 17 éves korom körül valami „bekattant”. Nekem kell egy kutya. Sőt nem csak egy akármilyen kutya, hanem egy westie. Esélyem sem volt rá, hogy legyen egy, még otthon laktam, Anyukám hallani sem akart róla, és elég drága is volt egy fajtatiszta fehér terrier. Várnom kellett tehát, várni az alkalmat, mert azt tudtam, hogy az élet nem élet nekem többé kutya nélkül. Az utcán idegen kutyusokhoz mentem oda, ölelgettem őket, teljesen hülyének néztek. Közben bennem egyre erősödött az elhatározás, egy belső kényszer ütötte fel a fejét, kell egy kutya, mindenáron! Tökéletesen tudtam, hogy nekem lesz egy westiem. Már a neve is megvolt, Zeller, csak magára a kutyára kellett várjak még pár keserves évet.

Amint elköltöztem otthonról hamarosan megpuhítottam az akkori barátom, hogy nekünk életbevágó, hogy beszerezzünk egy kutyát. Beadta a derekát, bár voltak kikötései, miszerint Ő maximum egyszer viszi le egy nap, és nem jöhet be az ágyba. Mondanom sem kell, elég hamar együtt aludtunk, mindhárman.

2000. december 6-án hoztuk el a kis vakarcsot, a tenyeremben elfért. Senkinek sem mondtuk meg a családban, hogy kutyások leszünk, hogy mi elkutyásodunk, később is ráért még az a szívroham.

Egyikünk családjában sem aratott osztatlan sikert a tény, hogy új családtaggal bővültünk, de engem ez egy cseppet sem zavart, én tudtam, hogy ezt nagyon akartam, akarom. Az én életem onnantól Zellerről szólt. Én olyan jó anyukája akartam lenni, hogy jobbat el se lehessen képzelni. Az első évben voltak egészségügyi problémái. Túl hamar lett elválasztva és az immunrendszere nem fejlődött ki rendesen, de én mindent megtettem, a homeopátiás és a rendes orvosok, a vitaminok, a bio táplálás, a rengeteg mozgás, játék és a töménytelen szeretet meghozta a hatást, egy éves kora után nem is nagyon jártunk orvoshoz. Nem volt allergiás, falta a csirkét, kutya baja sem volt.

Közben az élet zajlott, elválások, költözések, jó és rossz évek követték egymást, de mi mindig együtt voltunk. Elképzelhetetlen lett volna számomra, hogy elváljunk, akár egy napra is, én mindennél jobban szerettem. Minden gondolatomban benne volt, döntést nem hoztam úgy, hogy ne mérlegeljem Neki mi a legjobb. Volt kapcsolatom is amit negatívan befolyásolt, hogy ennyire a kutya az első. De nekem Ő volt az első! Nem vagyok egy önzetlen típus, de Vele -és tényleg csak Vele- teljesen önzetlen tudtam lenni. És Ő meghálálta. Igazi társam volt. Mindig. Jóban. Rosszban.

Nagyon gyorsan repül az idő, bármilyen kutyaévben soknak mondott esztendő is kevésnek bizonyul.
13 éves korában, fene nagy ugrándozások közepette még eltörte a lábát, de 14-15 éves kora után már kezdett öregedni. Keveset mozgott, és nehezen is. Sokszor séta közben megremegett, mintha nem tudná megtartani magát. Mindig noszogattam, hogy gyerünk, tudom fáj a lábad, de menni kell! Aztán egyik reggel összecsuklott. Rohanás az orvoshoz, ahol a gondos kivizsgálásnak hála kiderült, hogy nagyon alacsony a cukra. 1-es volt! A doki csodálkozott is, hogy nem ájult el. Kapott cukros infúziót, de sajnos nem ment fel a cukra úgy ahogy kellett volna. Egy sor vizsgálat után kiderült, hogy inzulinómája van, ami egy nagyon ritka cukorbetegség, tulajdonképp hasnyálmirigy rák. Az inzulint termelő szigetek túl sok inzulint termelnek, így bármilyen sokat is eszik nem tud a cukra normális értékre felkúszni. Ez azért rossz, mert így az agysejtek is sorvadnak, nem kap elég szénhidrátot, nagyon fontos a megfelelő cukorszint tartása, ami nem egyszerű hadművelet. A kora miatt és a hasnyálmirigy -mint nagyon kényes szerv- miatt a műtét nem volt opció, a lényeg a lehető legkutyább élet biztosítása lett.

Ő az egész életét nekem adta, most itt volt az idő a viszonzásra!

A kutyák cukra olyan mint az emberé, 4 alatt nem igazán jó. Én a 3-nál már örömtüzet gyújtottam…
Folyamatosan, három óránként ennie kellett, de persze nagyon odafigyelve, hogy ne hízzon, így is nehézkesen mozgott már.

A napunk, minden napunk hajnal ötkor kezdődött, amikor is muszáj volt felrázzam, hogy egyen valamit, majd vércukor mérés, gyógyszerek beadása, kis séta, lábmosás, pihenés, reggeli, cukormérés, és ezen tevékenységek ördögi körben való ismétlődése egészen éjfélig.

Az orvosok pár hónapot adtak, egy évet élt még.
Fűben hempergőzve, 16. születésnapjára harminc lufit pukkasztva, téli hóban hemperegve, azt hiszem -nagyon remélem- boldogan. Küzdött rendületlenül, meg sem nyikkant a mindennapos vérvételnél, az infúziónál, a fájdalmaknál.
Ők sokkal többet tudnak mint mi, szívből szeretnek élni! Minden nap hálát adtam, hogy van még nekem!

Aztán eljött az elkerülhetetlen. A szívemet tépték ki, és egy darabja azóta is Vele van.
Többet nem kellett este reggelit és gyógyszert készíteni, és 11 után leugrani egy gyors pisire, hogy aztán még lefekvés előtt újra lábat, szájat lehessen mosni, mely következtében lehet elővenni a porszívót megint.
Nem kellett többé 5:30-kor vízhajtót szájba tuszkolni és riadni 8-kor, hogy nem hat-e már? De mielőtt a hálóingre kapott nagykabátban, kisbundába öltöztetett kiskutyával ölben leindultunk volna, még egy gyors szőlőcukros injekciót beadni, nehogy az utcán legyen rosszul.
Legalább nem kellett csinálni már ezt sem.
Nem kellett 2 órával korábban kelni, hogy meglegyen a vércukor mérés, az összes gyógyszer, vegyszer, kegyszer beadása, lehetett aludni legalább.
És nem kellett aztán sietni haza, hogy újabb cukrok beadásával tartsuk a kettes cukorszintet.
Nem kellett délután sétálni, vásárolni, főzni, lehetett csinálni a sok fontos dolgot.
Nem kellett délutáni gyógyszert időben beadni, etetni, mosogatni. Takarítani a mindent ellepő cukorfelhőt, mosni sikálni a kőről föl azt. Összehányt takarót cserélni, esti sétára menni.
Nem kellett már jóéjt puszit adni, odabújni, mert már nem volt kihez.
Pedig de nagyon csináltam volna még, száz évig is akár…

ZELIKÉM, köszönöm, hogy VAGY nekem, örökké! 
A már többet nem kellett dolgok idővel újra kellenek (de most még csak a jó részük), mert ahogy az élet megy tovább, úgy jött egy új Christopher, mert kutya nélkül lehet élni, de minek!
De ez már egy másik történet… (https://indigo.cafeblog.hu/2019/07/18/kincs-ami-van/) 

Ha tetszett a cikk, kérlek like-olj és oszd meg másokkal is!
Facebookon is megtalálsz Szerencse Csillag néven.

A cikkben szereplő tartalom a szerző tulajdona!